Patients with diabetes mellitus are particularly susceptible to morbidity and mortality resulting from cardiovascular diseases, especially atherosclerosis. Diabetes and coronary heart disease share many of the same risk factors, such as disorders of lipid metabolism and hyptertension. The oxidation of low density lipoproteins (LDL) is considered a key event in the initiation of atherosclerosis. Although the exact mechanisms responsible for accelerated atherogenesis in patients with diabetes are not completely understood, an important role may be played by increased glycolisation of lipoproteins.
The major aim of the study was to evaluate oxidative stress in well controlled type I diabetes without clinical complications. 39 patienst, 19 males and 17 females were taken up in the protocol, aged 30±9.7 years with 12.9±6.8 years disease duration. Exclusion criteria for hypertension, vitamin suppletion or hypolipidemic agents were applied. A control group of 37 persons, 15 males and 22 females, sex and age matched, without lipid abnormalities were compared. Besides basic biochemical analyses, more specific oxidative stress parameters were examined, as lag phase, TBARS and quantitation of ox-LDL with a monoclonal antibody (mAb-4EG) on ELISA. The major events were the differences in the serum lag phase between man and woman, more pronounced in the diabetic patients and were significantly correlated to differences in plasma copper and uric acid concentrations. There was a direct relationship between the plasma lipid composition on-LDL and the lag phase. A reciprocal value was obtained with the HDL value and the lag phase, probably due to change in paraoxonase activity. There was no meassured influence of serum vitamins on the oxidative stress parameters.
Diabetes mellitus (DM) is one of the diseases with the most carefully elaborated international standards for diagnosis, monitoring and care, respectively. Mainly the World Health Organisation (WHO), the International Diabetes Federation (European Region - IDFER), and the American Diabetes Association (ADA) integrate and harmonise the local efforts for continuous improvement of diagnosis, monitoring and care of different forms of DM and for elaborating the best state of the art standards for diagnosis and patient care. In the last years the diagnostic significance of fasting plasma glucose (FPG) considerably increased. FPG <=7.0 mmol/L is now the rule in limit for DM.
A new term, impaired fasting glucose (IFG) was introduced (ADA 1998) for FPG levels <=6.1 mmol/L but <7.0 mmol/L. In addition to ADA 1998 recommendation IDFER has defined IFG as FPG >6.0 mmol/L and oral glucose tolerance test (OGTT) 2 h <7.8 mmol/L (IDFER 1999). Recently in an international study Shaw et al (Diabetes Care 23: 34, 2000) with careful population studies demonstrated that FPG = 5.8 mmol/L might be a better rule in limit for IFG then the <=;6.1 mmol/L (ADA 1998, 2000) or the equivalent >6.0 mmol/L (IDFER 1999) limits, respectively. In gestational diabetes mellitus (GDM) FPG changed from <=5.8 mmol/L (ADA 1998) to <=5.3 mmol/L (ADA 2000). For GDM also the postload plasma glucose (PPG) decision limits changed from the ADA 1998 data to ADA 2000 recommendations (1 h PPG: <=10.0 mmol/L, 2 h PPG: <=8.6 mmol/L; oral glucose load: 75 g - ADA 2000).
In our present study we evaluated the significance of the changes of the IFG rule in recommendations in our outpatient population.
A retrospective survey of our outpatient data showed that changing the limit for IFG from FPG <=6.1 mmol/L to <=5.8 mmol/L increased the figure of IFG patients by 34 in 1999.
This change might be advantageous for prevention of late affects of DM as well as for women in preconceptional care. The significance of changes also in the GDM rule in limits will be demonstrated.
This study was supported by a research grant of the Health Science Council of the Ministry of Health.
Vizsgálatsorozatunkba elsősorban olyan 2-es típusú diabetes mellitusos (DM) betegek vérmintáinak glutaminsav-decarboxylase elleni autoantitest (anti-GAD) meghatározására került sor, akiknél az inzulin kezelés megkezdésére a diagnosist követően aránylag rövid időn belül került sor, illetve a vizsgálat idején a klinikai kép alapján az inzulin kezelés mielőbbi szükségessége merült fel. Ezen kiválasztó szempontok miatt feldolgozásra 96 beteg került, nemek szerinti megoszlása 21 férfi átlagéletkor: 48,7 év (27-62 év), és 75 nő átlagéletkor 33,9 év ( 21-72 év). Beteganyagunkban, 79 esetben 2-es típusú DM volt a diagnosis.
4 esetben 1-es típusú diabetes mellitus megbetegedésben szenvedő betegeknél került sor az anti-GAD meghatározására, akiknél vagy a pajzsmirigy megbetegedés gyanúja állt fenn, vagy a családban 1-es típusú DM fordult elő. 13 olyan gestatiós diabetes (GDM) diagnosisu gravidat vizsgáltunk, akiknél a terhesség alatt a normoglycaemia eléréséhez az inzulin adagolására is szükség volt.
A meghatározásokat a MEDIPAN DIAGNOSTICA CentAK ANTI-GAD 65 tesztrendszerével végeztük, amelynek a referencia érték felső határa 0.9 IU/mL, az intraassay precisió 4,2 IU/mL +/- 0,13 IU/mL, VK% = 3,1%, 27,2 IU/mL +/- 0,8 IU/mL, VK% = 2,9% és az interassay precisió 4,2 IU/mL +/- 0,15 IU/mL, VK% = 3,6%, 25,0 IU/mL +/- 1,28 IU/mL VK% = 3,1% jellemző.
Az elvégzett vizsgálatok alapján 32 esetben találtunk emelkedett autoantitest titert, ez az esetek 32,29 %-a,
3 esetben 1 típusú diabetes mellitusban szenvedő betegnél (75 %-a) találtunk emelkedett titert, amelynek átlaga 11,57 IU/mL. 3 esetben GDM-s betegnél (15,4%) találtunk 16,62 IU/mL átlagértékű autoantitest emelkedést. 26 esetben 2 típusú diabetes mellitusos betegnél (32,9%) 29,38 IU/mL átlagértékű szintet mértünk.
Vizsgálataink alapján az anti-GAD meghatározás segítséget jelent a diabetes típusának közelebbi meghatározásában (LADA ?) illetőleg az inzulin kezelés szükségességének a megítélésében.
I-es típusú diabetesben (IDDM) a végstádiumú vesebetegség és a cardiovascularis szövődmények a fő okai az életminőség romlásának és a mortalitásnak. Az IDDM-es betegek kb. 30-40%-a "fogékony" diabeteses nephropathiára. Esetükben a családi halmozódás, a magasabb angiotenzin-konvertáló-enzim (ACE) szintek és az ACE gátlóknak a progresszióra gyakorolt kedvező hatása mind a genetikai faktorok szerepére irányították a figyelmet (a nyilvánvalóan fontos metabolikus kontroll mellett). Korábban Dr. Császár Albert és mtsai. NIDDM-ben, mi most IDDM-es betegek és kontrollok renin-angiotenzin rendszere (RAS) két génjének, az angiotenzinogén gén (AGT) M235T és az ACE gén insertios/deletios (I/D) polimorfizmusának vizsgálatát végeztük el. Betegek és módszerek: 83 IDDM-es beteget a szövődmények megléte vagy hiánya alapján 2 csoportra osztottunk, meghatároztuk az átlag diabetestartamot és a -HbA1C értékeket. A genetikai vizsgálatokhoz a betegektől és 70 kontroll fvs.-éből DNS-t izoláltunk és meghatároztuk M235T (PCR-RFLP) és ACE D/I (PCR-elfo) genotípusaikat. Eredmények: Szövődményesekben az átlag diabetestartam és HbA1C értékek szignifikánsan magasabbak voltak (p<0,01), mint a szövődménymentesekben, az ACE DD genotípus pedig gyakoribb (p<0,01) a kontrollokhoz képest. A szövődménymentesekben az ACE II genotípus fordult elő szignifikánsan gyakrabban (p<0,05) a szövődményesekhez képest, de nem tért el szignifikánsan a kontrolloktól. Az AGT gén M/T genotípusai nem tértek el szignifikánsan a kontrolloktól. Megbeszélés: a fenti vizsgálatok egy elsődleges prevenció lehetőségére utalhatnak.
Klinikai Kémiai Intézet, Általános Orvosi Kar, PTE, Pécs
A kálcium homeosztázis - jelátvitel zavarai számos megbetegedés velejárói illetve kiváltó okai. Adatok utalnak arra, hogy a jelátvitel zavarai létrejöhetnek a kálcium felvétel, kompartmentalizáció szintjein [1-3]. A sejt képes a plazma membrán kálcium permeabilitását a körülményeknek megfelelően változtatni, valószínűleg egy a mai napig nem ismert - csak körülírt- kálcium influx faktor segítségével.
Bizonyítékokat mutatok be arra nézve, hogy a kálcium influx faktor a Leloir bioszintetikus ösvény egyik származéka lehet. Ezek lényege, hogy 1. S. cerevisiae teljes kálcium tartalma galaktózon enyhén emelkedett. 2. A pgm2 enzim deléciója 5-6 szoros kálcium tartalom emelkedést okoz [4]. 3. Az emelkedés oka a plazma membrán kálcium permeabilitás fokozódása normális kompartmentalizációs mechanizmusok mellett.
Cunningham, K.W. and Fink, G.R. (1994)
J Exp Biol 196, 157-66.
Miseta, A., Fu, L., et al., (1999)
J Biol Chem 274, 5939-47.
Miseta, A., Kellermayer, R, et al.,
(1999) FEBS Lett 451, 132-6.
Fu, L., Miseta, A, et al., (2000)
J Biol Chem 275, 5431-40.