Időrendben is három pontban elemzem a címbeni kérdést:
1) hazánkban az
50-es évek laboratóriumaiban dolgozó orvosok,
2) Paul Astrup 1979-es gondolata,
3) az 1999-ben érvényben levő és megújulás előtt álló rendszer szemszögéből.
ad 1) Ezidőben a kevés kivételtől eltekintve, a kórboncnok főorvos vezette, úgy mellesleg a laboratóriumot is. Kivétel volt, ahol a belgyógyász. Képzés nem volt: ki-ki képességének és érdeklődésének megfelelő mélységig, autodidaktaként sajátította el a "módszertant". A minőségi és legjobb esetben ma szemikvantitatívnak nevezett kémiai eljárások (gravimetria, titrimetria, szubjektív foto- és kolorimetria) mellett viszont színvonalas volt a haematológiai diagnosztika. Mai szemmel e szerény laboratóriumi adatok alapján mégis ragyogó klinikai diagnózisokat nyújtottak. Véleményem szerint azért, mert az un. "laboros"-nak, mint főhivatású pathologusnak, az akkoriban még igencsak művelt klinikai-pathologiai konferenciák révén klinikai szemlélete volt. Mindez vitán felül áll a belgyógyász-laborosra, aki egyszemélyben szintetizálta a klinikai tüneteket és a laboratóriumi eredményeket. Az időben tehát a klinikai szemlélet dominált, nem a technokrácia. Sajnálatos, - de 1999-re ezt sikerült eltemetnünk, okára még visszatérek.
1950 után a KOLAB Laboratóriumi Szakcsoport ismételt beadványait követően engedélyezte a Minisztérium az önálló laboratóriumi osztályok szervezését, szakvizsgát. A főorvosi állásokat korábban részben a proszekturákon adjunktusi beosztásban a laboratóriumi feladatot ellátó kollégák pályázták, részben egyetemi elméleti intézetekben és klinikákon dolgozó, időközben (akkor az egyetemeken) "szakképesítést" kapott kollégák. Az egyetemekről ez az örvendetes átvándorlás a legutóbbi időkig felismerhető még, bár nem kis részük közelíti a nyugdíjkorhatárt. A szakképesítés gyakorlati, előírásban rögzített követelményeit alig lehetett realizálni. Az egyetemi intézeti évek részben, de más szinten kompenzálták a hiányt. Nagyobb problémát jelentett ez a kisebb egészségügyi intézetek laboratóriumaiban "képződőknél", ami egyértelművé teszi a képzés reformjának időszerűségét.
ad 2) 1979-ben szakmánk egyik mentora, Paul Astrup írta: "We should never forget to keep out eyes on the steady developments in the clinical field and to become inspired by them. Otherwise, out discipline loses connection with clinical problems, loses its ronts". E véleménnyel 1999-ben is egyet kell érteni. A kérdés: jelenlegi (és reformált) szakképzésünk megfelel-e e kívánalomnak, biztosítottuk-e megvalósításához a feltételeket. Szerintem nem, legalábbis az elmúlt 30 évben nem.
ad 3) Jelenlegi 4 éves szakképzésünk zömében belterjes önképzés. Szerencsétől függ, milyen igényű a Főnök, milyen színvonalú és nagyságú intézmény laboratóriumában "képződnek". Szellemtelen rutin, részben asszisztensnői feladat mellett hallgatja az OTKE kötelező tanfolyamait, töltik fel a Jelölteket hasznos elméleti ismeretekkel. Ez nagyon fontos, de legalább ilyen fontos lenne és lesz a kliniko-pathologiai aspektusból, konkrét esetek kapcsán oktatott laboratóriumi diagnosztika tantervbe iktatása. Nem lep meg, erre az elmúlt 30 évben nem került sor, hisz a képzésért felelősöktől, szakmai előéletükből adódóan, igencsak távol állt diszciplínánk gyakorlati, klinikai része. Kongresszusainkon, eltekintve az utóbbi éveket, jól lemérhető volt az izolált laboratóriumi tevékenység bemutatása. Márpedig a jövő útja szerintem nem ez.
Abban egyetértés van, hogy a laboratóriumi vizsgálat preanalitikai, analitikai és postanalitikai fázisból áll. A preanalitikai fázis kezelése ma már kisebb részben orvosi feladat, az analitikai pedig egyáltalán nem az. Ma a magas műszerezettség, elektronika - computerek világában az elsődleges orvosi feladat a postanalitika. Ez a valós orvosi tevékenység, nem az analitika. Tehát nemcsak az eredmények minőségének kontrollálása, hanem a kóros eredmények és leletek konzultatív értékelése. A jövő évezredben elsősorban ezért lesz szükség széles klinikai ismeretekkel felvértezett laboratóriumi szakorvosra. A pre- és analitikai feladatot sokkal szakszerűbben ellátják majd a nem orvos diplomások, így ők is megtalálják megillető és felelősségteljes helyüket a laboratóriumi rendszerben. Ez azonban nem jelenti, hogy a két szakterület nem átjárható. Sőt, ez volna talán az ideális? A jelenlegi műszer- és nem klinikumcentrikus képzés szerintem nem életképes a 21. században. Amit medikus éveiben a klinikumból, kémia-biokémiából felvett az orvos, az már csak halvány emlék. Ezért klinikumra, az esetorientált képzésre kell centrálni, mert csak így lehet a jövőben konzultáló partner a laboratóriumi orvos a klinikussal. Hallom máris az ellenérvek egy részét:
Szegény ország, nincs pénz. Azonban ha nem célozzuk meg a "tudás társadalmát", azaz a magasan képzett szakembert, szellemi segédmunkásokká degradálódunk. A képzésre pénzt kell áldozni, sokat.
Ha a klinikumba küldjük a képzés során a fiatal kollégát, az első alkalommal ott is marad. Ezért kell a Főhatóságnak pontosan meghatározni, hogy az egyes szakmák hány új embert vehetnek fel képzésre. Így, mint jobb országokban kizárt, hogy más szakon képzési helyet kapjon. Az Egyesült Európában pedig a jelenlegi legnagyobb hazai kísértés, a hálapénznek meg kell szűnnie. Ugyanakkor a jelenlegi "kiszolgáló" szakmák fogják az egyik legmagasabb tisztességes jövedelmet biztosítani a mai fiataloknak.
Amit a kémiáról írtam, úgy gondolom a mikrobiológiára, immunológiára, nem szólva a molekuláris genetikáról, is érvényes. A fentiekkel azonban nem szeretném magamra haragítani területünkön az igaz "kutatással" is foglalkozó kollegáinkat. Nem vagyok áruló; nagy szükség van tudományos tevékenységükre. Azonban a kutatás (nem kutasztás), a diszciplína alapfeladatát, a betegellátást tekintve sorrendben csak másodlagos lehet. Azt hiszem, így azonosulhatunk P. Astrup 20 év előtti véleményével, ami a mai fejlettebb szintre utal és egyezik az ötven év előtti laboratóriumok szellemével, tevékenységével.
Az ilyen felfogású laboratóriumi szakorvos képzés megvalósítása egyszer talán átfogó tudású, szakmai érdekeit elsődlegesen és ténylegesen megvalósító elhivatott kollégák feladata lehetne.
Soraimat vitaanyagnak szánom, ezért várom a reflexiókat.
* Levélcím: Prof.
Dr. Jobst Kázmér
POTE, Klinikai Kémai Intézet
7624 Pécs, Ifjúság u. 13